Tudod napokig,
hosszú napokig nem szerettelek,
hittem, vége, nem sírtam,
és nem sajnáltam,
egyszerűen megfagytam
annyira,
hogy fázni se tudtam,
úgy éreztem,
nincs vérem, mi keringjen,
nincs szívem, ami dobogjon,
nincs lelkem, ami könnyebbüljön,
teher se volt, semmise volt,
mint aki amnéziában szenved,
én szeretni felejtettem el,
hogy hogyan kell élni,
azt is elfelejtettem,
nem volt bennem harag,
sem ellenszenv,
sem megbocsátás,
nem rágódtam szavakon,
nem múlt volt,
hogy szerettelek,
mert elfelejtettem az érzést is,
valaha szerettelek,
azután jött a sokadik éjszaka,
addig azt hittem,
vége mindennek,
nyomtalan múlt el,
amikor hajnalban arra ébredtem,
talán a hajnalnak ugyanabban
a pillanatában,
mint már annyiszor,
amikor kezdtem újra érezni,
hogy élek, hogy fázom,
hogy valami itt belül hasogat,
talán ahogy a jég olvadt,
úgy fájt a hiányod,
hogy elveszek nélküled.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése