Mennyeknek méhe szült, vagy bús gyehenna téged,
Óh, szépség? A szemed egyként tud ontani
Égi s pokoli fényt, jótéteményt és vétket,
S bízvást lehet a bor másának mondani.
Szemedben őrzöd a napnyugtát és a hajnalt,
Illatos vagy, minta a felhős estelek,
Csókod varázsital és amfora az ajkad,
Melytől gyáva a hős és bátor a gyerek.
Küldött fekete mély, vagy ég csillagtetői?
Szoknyád után a Sors kullog, mint hű kutyád;
Szeszélyes kezeid Jó és Rossz magvetői,
Mindent kormányozol s ajkad választ nem ád.
A holtakon tiporsz, Szépség, gúnyt gőggel űzve,
S nem megvetett díszed a Szív Borzalma sem;
A gyilkosság is ott táncol, csípődre fűzve,
Kedvenc ékszereid közt, szerelmesen.
Láng vagy s az elvakult lepkék feléd repesve
Elégnek reszketőn s mondják: Áldott a láng!
A hő szerelmesen édes párjukra esve
Sírjukat ölelik, bús haldoklók gyanánt.
Ég küld-e vagy pokol, mindegy, minek is kérdem?
Óh, Szépség, csodaszörny, rémítő, üde, szent!
Csak szemed, mosolyod, lábad tárja elébem
Az imádott, soha nem ismert Végtelent!
Légy Isten angyala, vagy a Sátán szirénje,
Mit bánom? Bársonyos tündér szemmel ha kelsz,
Úrnőm, egyetlenem, óh, illat, zene, fény te,
Enyhül a rút világ s könnyül a lomha perc!
Charles Baudelaire -ford: Tóth Árpád
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése