Volt idő amikor megfeledkeztünk az éjszakákról
nappalok közé zsúfoltuk a maradék valóságot
és nem értettük, miért a sok csillagtalan éj?
Aztán kétrét hajtott önérzetünkkel csomagoltuk a csókokat
porosan adtuk tovább vagy toltuk fiók mélyére a bókokat
és nem értettük, mikor hűlt ki az a sok perzselő csók?
Viharokba szerkesztettük megfakult simogatásaink
megrepedt bögrékbe képzeltük zacc közé a vágyaink
és nem értettük, mikor lett érdes az édes simogatás?
Itt ülsz, tenyeremben a ránc rég volt bujaság árka
hozzád bújnék, ölelnélek, hátha…
de közönyöd egyre mélyül, mint valami tengeri árok.
Brada Ági
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése