Fölszálltunk az időnk kezdeténél a vonatra, egy zötyögős, füstös vonatra, és utazunk. Vannak simább szakaszok, talán azért, hogy kipihenjük a folytonos zötykölődést, és vannak olyanok, amikor fület sértő a zaj, bordákat törő a rázkódás. De mégis, ahogy távolodunk és visszatekintünk a megtett útra, úgy egyben az egész szép, olyan, mint a közelről szemetes hegy, ami messziről legszebb a világon. Ilyen a mi kettőnk életútja, mert nekünk is van már olyanunk, már tudunk visszatekinteni, és amit innen látható, az szép. Voltak együtt töltött perceink, ha csak olyanok is, mint a gyerekeké, akik rajzban mondják el, és titkon csúsztatják oda, hogy szeretlek, de azért így is szép volt. Így is szép! De, ha visszanézek, azt látom, hogy ami összekötött bennünket, az nem a sima út volt, nem az egymásnak elsuttogott szép szavak, hanem a kegyetlen, fájdalmakkal teli részek tették kezedbe a kezemet.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése