Tudod… azt hiszem, vársz valamit tőlem, valami titkot, valami olyat, ami arról mesél, hogy halálosan vágyom utánad, hogy meghalok nélküled, hogy álmatlan éjszakákon, gondolatban, mindig nálad járok, hogy szenvedés az életem, hogy elemészt a vágyakozás, nélküled gyötrődés minden nappalom, és minden éjszakám, valami ilyesmit vársz tőlem, és én ezt nem mondhatom, mert nincs így, legfeljebb a hiány pillanatairól mesélhetek, azokról a pillanatokról, amelyikekben felnagyítva látom a távolságot, a hiány pillanatairól, amikor úgy érzem, nem vagy velem, mikor hiába kereslek, olyankor nem a vágy, a hiány bánt, a hiánytól nem találom a helyem, mintha a karom ölelésre tárnám, és csak a semmit ölelném, nem a vágy, a hiány,mint mikor az ember megszokja, hogy van szíve, de egyszer nem találja, nem vágyik utána, csak nélküle nehéz az élete, mint mikor egy ember hirtelen elindul, azt se tudja hova, miért, csak szabaduljon az űrtől, ha maradna, ha nem indulna, ha megvárná a következőt, azt a pillanatot, mikorra az előző pillanat meghalt, akkor megtalálná a helyét, a szívét, ölelő karja sem tátongna üresen, egyre több a pillanat, amiben benne vagy, és egyre több a hiány pillanata, annyira, hogy lassan nem marad az időmből másra, ha egyszer a pillanat közel hozna, akkor az biztosan szép pillanat volna.
.kaktusz
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése