Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,
hogy olyan jó lenne
megmaradni
a pillanatban.
Nem félni,
és nem remélni.
Haladékot adni.
Magunknak.
Sírni, ha bánat ér,
nevetni az örömér.
A „most”-ban élni.
Nem remélni,
mert aki remél,
az mind csalódik.
Nem félni,
és nem gondolni
soha arra,
mi lehet belőle.
Abból,
ami most van.
Jó,
vagy rossz.
Sírni,
vagy nevetni,
de nem félni,
mi lehet belőle.
Majd egyszer.
Egy távoli állomásnál.
Egy másik életben.
Talán
el se érünk odáig,
talán,
hírtelen kanyart vesz
az utunk.
A félelem betegség
Ragályos betegség,
amit nem lehet eltitkolni,
ami kiül a szemekre.
A riadt szem terjeszti.
A félelmet
Örülni,
amikor van kinek,
amikor van minek,
Nem félni,
mi lehet belőle.
Sírni, ha sírni kell,
nem elképzelni.
azt, ami nincs.
Ami talán
nem is lesz.
Félni,
egyedül,
a rossz gondolatoktól
szabad.
Nem, attól se.
Rá se szabad gondolni.
Az eljövendő rosszra.
Se remélni.
Jót se szabad remélni.
Mert csalódik,
aki remél.
Nem láthatunk keresztül
a házakon, hegyeken,
embereken,
és az éveken.
Várjuk meg,
míg odáig elérünk.
Akkor sírjunk,
vagy akkor nevessünk.
Mint a távoli vihar,
amelyik ideérve
langyos szelővé szelídül.
Szelídülhet.
Vagy nem.
Akkor döntsünk,
sírást,
vagy nevetést érdemel.
Ha már ismerjük.
Amikor ő a „van”.
Addig annyi minden
megtörténhet.