Tudod arra gondoltam, olyan az ember,
hogy egy részletet az egészből kiemel,
a szeméhez,
mint ki rövid látó úgy emeli közel,
csak egy pontot lát,
de amivel mégis elzárja
a lényeget a szeme elől,
hatalmas erdő szélén áll,
egy beteg, odvas fa mellett lecövekel,
azon túl nem lép, hanem kesereg,
hogy az erdő milyen nagy beteg,
pedig csak pár lépést kéne tennie,
ha az egész a szeme elé tárulna,
egészséges kerek erdőt látna,
az ember olyan,
mint az a kitüntetett,
aki azon kesereg, hogy a ruhatár,
hogy a szomszéd, hogy az időjárás,
a részekből áll össze az egész,
és ha benne egy-két fa odvas,
attól még lehet az egész tökéletes,
de valami mindig eltakarja,
talán mert nem tökéletes az ember szeme,
nem lát messzire,
és ahelyett, hogy tovább sietne
elakad egy-egy rossz dolgon,
egy rossz gondolaton,
de aki sokáig fázik,
a melegre nagyon vágyik,
ha messziről mégis
a meleget adó fényt meglátja,
akkor azzal se törődik,
ha elesik néha,
ha útközben a lábát felsérti
észre sem veszi,
annyira vonzza
az egésznek a vakító,
a meleget sugárzó látványa,
ha a szeretettel találkozik,
akkor a sok kis rész,
mint lényegtelen eltűnik,
eltünteti a melegség,
és a szeretetből áradó fény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése