Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,
néha a táj és benne
az ember is mozdulatlan,
szinte olyan,
mint egy festmény,
a tó,
melynek partján
a szomorúfűz áll,
és alatta az ember ül némán,
a horizontot
betölti az őszi naplemente,
a nyugalom teljes,
látszólag,
mert ott az ember a fa alatt,
aki a néma csendben,
(néha azért egy béka brekeg,
egy kismadár a párjáért pityereg)
az idillikus képet meghazudtolva,
belül, a gondolata síkján
zakatol,
a legnagyobb csönd is hiába,
ha az ember
megnyugvást benne nem talál,
ha igaz, hogy a fa is érez,
(márpedig érez)
vele,
biztosan ő is nyugtalanabb,
a szomorúfűz szomorúbb,
mint lenne akkor,
ha a zaklatott ember nem lenne ott,
a gondolat,
ami az egész képet elrontja,
mert hat a környezetre,
és hat a lélekre,
talán, mert az elválasztó fal
nincsen jól szigetelve,
valódi csönd, valódi nyugalom
csak akkor létezhet,
ha leáll
az agyban lévő zakatoló gépezet,
ha az ember teljesen kikapcsol,
olyankor óvatosan,
a szokatlan csendben
az előtérbe lopakodik
a lélek,
és lábujjhegyen,
nehogy
a festménybe illő képet
megzavarja,
átveszi az irányítást,
akkor lesz valódi,
akkor lesz a csönd gyógyító,
mikor halk szaván a lélek megszólal,
isteni hangjára,
egészen biztosan,
mint egy friss nyári záportól
a természet is felvidul.