Éj

A hegylejtők fölött elpihen a szél,
álomra hajtja üstökét a dús ág,
szunnyad minden madár, a rózsa csendről mesél,
s már aranycsillagot szór tajték és virág.

Fent a vízmosásnál, elvadult magason,
könnyű köd szitálja az utat,
sötét lombok közt a hold bánata oson,
s a csend. Hangot az ember hiába kutat.

De lent a fövényen már énekel a tenger,
magas szálfák zúgnak, hangjuk döbbenet,
hasad az éj és föllobog az égre ezerszer
a habok, az erdő dallama s nincs szünet.

Szárnyalj szent zsivaj, emberfölötti ének,
a Földről és az Égről lármázz hosszan, édeset!
Szegezd a kérdést a csillagok fényének,
van-e örök ösvény, mi hozzád elvezet?

Tenger, ábrándos erdők, áldott hangú élet,
rossz napjaimban csak ti voltatok velem,
ti balzsamoztatok ha sújtott ítélet,
szívemben csak nektek dalol a kegyelem.


Charles-Marie Leconte de Lisle fordított: Kovács Anikó