Üres csend méláz szobám falán,
lassuló árnyakba ömlő
hallgatag homály.
Reszketve bújnék beléd,
de kihunyt fények helyén
sötétbe enyésző vonásaid
rejtőzködve néznek vissza rám.
Már nem intek feléd.
Kiszáradt szemem
a múltra hunyom,
fagyott lelkem mélyén
utolsót dobban szíved.
Takács Andrea
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése