Rózsa pirkad az ég peremén

Szép versek, szép szavak
az érintetlenségben....
mint megálmodott színek
rózsaszín mesékben...
Elképzelt tájak, hihetetlen zöldek
amint a kék ég selymébe vegyülnek,
és lilába mossák az ismeretlen rétet...
felhők gomolyognak, illatról mesélnek
miközben elhervadnak az orgonák.
Ez is egy világ, az is egy világ,
köztük az ész határvonalai
nem hagyják a vágyat kibomlani,
mert két szép tudat nem egy nyelven beszél.
Hiába kérdezem, mért van így, miért?
Az idegenség hűvös fátyla mindent
eltakar. Hiába adja fehér húsát a kar,
ha a lélek susogó idegen szárnyon
repül, élesen, hidegen...
s ebben az ellentétes sóvárgásban
csak egy jóslat sejlik: IDEGEN, IDEGEN....
vagy ha mégsem, az idő áramában
elmosódik minden, s áll egymagában
a fehér fárosz, a megközelíthetetlen,
szétfoszlanak a tervek, és az Isten
magában, befelé mosolyog.
A magam hitetlen hitében élek,
és már soha senkit meg nem kísértek,
nem akarom ,hogy bárki azt higgye amit én.
Rózsa pirkad az ég peremén,
de leszakítani már nincs maradék erőm.
Maradok magamnak megérthetetlenségben,
lelkem feloldom szép, könnyű mesékben
ahol a ködvárak egyik oldalán
mindig van bejárat, s a baldahin falán
megéletlen szerelmek árnyékai lengnek,
magukba fordulnak, semmit sem üzennek
a külvilágnak, mert ott sok a por...
itt belül fénytiszta lázak szárnyadoznak,
akkor is ha nincs hely, s nem landolnak sehol.

elionor