Szomorú szerető

A nő, ki nős embert szeret,
Szomorú szerető nagyon.
Éjjel a vágy ha rámered,
felsír, mert nincs irgalom.

Hetenként egy-egy délután
Eljön hozzá, ki öleli.
Siet, feléje nyúl sután,
Más otthon ízével teli,

A zsebkendőjén, ingén
Egy másik asszony nyoma van
S a férfi életében ím
ő - bárhogy lángol - nyomtalan.

Csak, mint a napfény, felragyog,
Aztán pár napra beborul,
Az ünnepek, vasárnapok
Magányban telnek, józanul.

Néha, ha fáradt s kézbefog
Otthon egy könyvet és leül,
Pár sort elolvas, felzokog,
Mert oly sokat van egyedül.

De miért? Hisz ő is annyit ér,
Mint az, akinek férje van,
Benne is úgy lobog a vér,
Szeretne élni boldogan,

Fényes vasárnap járni kinn,
Büszkén, karolva vinni őt,
Mutatni: Nézzétek! Enyém!
Állni a pletykálók előtt,

S nem mellékutcák kis, sötét
Zugában kapni csókokat
És ijedten rebbenni szét,
Ha ismerős, ki ott haladt.

A nő, ki nős embert szeret,
Sok rossz asszonynál többet ad:
Hitet, szerelmet, életet,
Türelmet, ifjú álmokat.

Ne szóljatok meg, olvasók!
Nem pillangókról szól e dal,
Kiknél csupán szeszély a csók,
- mert hogy a vérük fiatal -

ha nem azokról, kik szívét
egyetlen férfi köti le,
számára lettek menedék,
egy jégkor hű tűztengere,

akik megértők, csöndesek,
nyomukban nem hull szét család,
csak bennük mélyebb s fáj a seb
látva kis lánykák mosolyát,

érezve, hogy nincs - bárha van
az, aki van - de nincs velük,
és a sírás is hasztalan,
akár az egész életük.

Jobbágy Károly

Andre Rieu (Love Theme From Romeo & Juliet