Csillagos éj, hópelyhek ülnek a Remény piroskás arcára. Picit megpihennek, majd mintha ott sem lettek volna, meghalnak forró bőrén. Kopott cipőjéről fújja le a szél a havat. Csak egy pillanatra állt meg, hogy visszanézzen az elhagyott útra. Hallgat figyelmesen, talán hall valami okosat is ezen az estén. Talán a természet többet tud, mint ő.
Csak egyetlen egy szív ver bennünk, mégsem merjük használni. Ugyanolyanok vagyunk, csak különböző nevek alatt.
Az éjjel egy másik formában ott jártam Nálad, amikor könnybeborult szemekkel feküdtél. Suttogtam pár ügyetlen mondatot, melyeket már fakó szememből is kiolvashattad nap, mint nap. A keskeny iskolapadok között amikor összetalálkozik tekintetünk lelkes Ikrekként reszketek ha csak Rád nézek. A testem görcsben van, kezeim verejtékben fürdenek. Ha az utolsó lennél a világon, akkor sem engednélek el. Magabiztos Oroszlán, hűséges és ragaszkodó… ez kell nekem. Még a Nap sem a Földnek, úgy, ahogy te nekem. Nyugodt álmodozásodat figyelve, egész közel hajoltam édes ajkadhoz, csak, hogy érezhessem mély lélegzeted. Egy érintést csaltam még ki az átvert éjszakától. Megmeredve néztél ki az ablakon. Az a dal szólt, amire először sírtam miattad. S most Te is könnyezel. Talán eszedbe jutottam? Én, és mindaz, a szép, ami elmúlt, pedig még folytatódhatott volna. Látom szemed barnaságában… azokat a mondatokat hajtogatod amiket elküldtem neked a csillagokkal. Kiáltom a Holdnak a neved, de a visszhang, visszanyögi édes keserűséggel. Dédelgetem még azt a csókot – mint egy csecsemőt - amivel utoljára megajándékoztuk egymást. Csekély boldogság volt. Gyorsan múló… mit ér ma már… mégis őrzöm. Amint a Föld forog egyet tengelye körül, eszembe jut ajkad érintése. Párnámba véstem, hogy álmomban simogassa arcom. Beleleheltem lélegzeted, lágy sóhajod, hogy amikor egy fáradt nap után testem puhába öltöztetem és kifújom tüdőmből a nap szennyes levegőjét, Veled együtt lélegezzek egész éjen át. Illatoddal befújtam takaróm, hogy úgy érezzem, mintha Te ölelnél gyengéden, mint ahogy akkor tetted. Rövid pillanatok, apró boldogságot karcoltak szívembe, melyeket átírtam nyomaimra és mindenre ami körülvesz. Nem sírtam… már rég. Talán álmomban igen, amikor nem kontrollálom érzéseim… reggelre nedves a párnám.
A Hold rávilágít az útra, hogy még tisztábban lássa. Elindul a Remény, tovább kell vésnie lábnyomait a földbe, de nem felejti el: Szíve még ver odabenn, hisz ez az egyetlen, ami mindannyiunkban dobog… mégsem merjük használni.
Grace
Az éjjel egy másik formában ott jártam Nálad, amikor könnybeborult szemekkel feküdtél. Suttogtam pár ügyetlen mondatot, melyeket már fakó szememből is kiolvashattad nap, mint nap. A keskeny iskolapadok között amikor összetalálkozik tekintetünk lelkes Ikrekként reszketek ha csak Rád nézek. A testem görcsben van, kezeim verejtékben fürdenek. Ha az utolsó lennél a világon, akkor sem engednélek el. Magabiztos Oroszlán, hűséges és ragaszkodó… ez kell nekem. Még a Nap sem a Földnek, úgy, ahogy te nekem. Nyugodt álmodozásodat figyelve, egész közel hajoltam édes ajkadhoz, csak, hogy érezhessem mély lélegzeted. Egy érintést csaltam még ki az átvert éjszakától. Megmeredve néztél ki az ablakon. Az a dal szólt, amire először sírtam miattad. S most Te is könnyezel. Talán eszedbe jutottam? Én, és mindaz, a szép, ami elmúlt, pedig még folytatódhatott volna. Látom szemed barnaságában… azokat a mondatokat hajtogatod amiket elküldtem neked a csillagokkal. Kiáltom a Holdnak a neved, de a visszhang, visszanyögi édes keserűséggel. Dédelgetem még azt a csókot – mint egy csecsemőt - amivel utoljára megajándékoztuk egymást. Csekély boldogság volt. Gyorsan múló… mit ér ma már… mégis őrzöm. Amint a Föld forog egyet tengelye körül, eszembe jut ajkad érintése. Párnámba véstem, hogy álmomban simogassa arcom. Beleleheltem lélegzeted, lágy sóhajod, hogy amikor egy fáradt nap után testem puhába öltöztetem és kifújom tüdőmből a nap szennyes levegőjét, Veled együtt lélegezzek egész éjen át. Illatoddal befújtam takaróm, hogy úgy érezzem, mintha Te ölelnél gyengéden, mint ahogy akkor tetted. Rövid pillanatok, apró boldogságot karcoltak szívembe, melyeket átírtam nyomaimra és mindenre ami körülvesz. Nem sírtam… már rég. Talán álmomban igen, amikor nem kontrollálom érzéseim… reggelre nedves a párnám.
A Hold rávilágít az útra, hogy még tisztábban lássa. Elindul a Remény, tovább kell vésnie lábnyomait a földbe, de nem felejti el: Szíve még ver odabenn, hisz ez az egyetlen, ami mindannyiunkban dobog… mégsem merjük használni.
Grace
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése