Ha végső ösvényünkre érünk

Szívemet megtörte a sok gond és a bánat.
Nem értem mégsem értem – vajon
mit szeret bennem, aki szeret.

Megöregedtem.
Az idő rohan, veszettül forog.
A régi ifjúság gyors szárnyakon elrepült.
Már másként ver a szívünk.

Valamikor fényesebbek voltak a hajnalok?
Erősebben tűzött a déli nap?
És mások voltak az esték?
És vajon mások voltak a telek?

Nem hiszem – csak az talán, hogy fiatalabbak voltunk.
De még itt vagyunk.
Ha kezünket kinyújtjuk, talán még elérjük az életet.

Tegnap még hittem.
Hiszen még meg van a szívünk, még keressük egymást,
az emlékeinket illesztgetjük.
Még céljaink is vannak itt e földön, ebben a világban.

Még a csillagok újra nekünk is fénylenek.
És ha majd végképp végső ösvényünkre érünk,
talán lesz valaki, aki még rólunk is szót ejt és mesél.


Szomorúfűz