A tó beállt, a tó türelmes, bólint, ha a tél szól neki, ám a patak nem engedelmes, az fut, ha a fagy kergeti, s mikor fehér inát harapják a jég fogai, felkiált; visszarengik ringó haragját az aranyszemű vadlibák. A hegy alját levágta a köd fodros szélű kése: csak a csúcs beszédes vonala, a vár falai látszanak, a pára tartja tenyerén, a semmin űl a csúcs, a rom, egy felleg kusza szövetén, laza pára-boltozaton. Minden fehér, csakhogy törékeny, kemény fehér ez, nem puha. Karját lóbálja a fenyéren egy állig üveg körtefa. A fia is, egy csepp bokor, színjátszó, szűk üvegzekében, ott cseng, nevetgél, ott guggol, és térdét öleli a szélben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése