Siratódal

Néma vagyok, mert
hangomra ráborultak a falak,
rázuhantak a csillagoktól megrokkant
koporsó-csendű világok,
mohos romjaik nagyok, porosak.

Miről énekeljek?
Én nem ültettem fekete földbe
egyenes derekú fákat,
én nem rejtettem gyermeteg titkokat
bokrok alá, avar közé,
csak apró kövekből építettem várakat,
hangyák vonultak rajta át álmaim
súlyos fonatát hurcolva,
tövig rágott körmeim alá
piszkos délutánok
vértelen unalma tapadt.

Megfagytak fogaim alatt
a szavak,
jégvirágos ablakok mögött reszketnek
zúzmarába zuhant tévedéseim,
csak csikorgó csendek
csörögnek elő belőlem -
nem tudom, mit akartam,
minek ástam be göröngyök közé
összegyűrt papírra rótt
kicsiny imáim rengetegét.

Talán kevés volt a fény.
Kékebb eget akartam,
zöldebb szemeket,
hogy ereim pókhálóján több élet folyjon át,
hogy hervadásnak indult virágaim
új rügyet teremjenek.

S most itt vagyok -
életem kiábrándult virágok
siratódala,
lépteim úgy konganak, mint
vészt jelző harang rettentő kolompolása,
verseim dudva, gaz.
Tavasszal megébred a világ,
s madárrá válik a szó,
de nélkülem kel szárnyra.

Hatházi Áron