Tudod…

Tudod… azt mondják,
nem születik két egyforma ember,
mint ahogyan nincs a világon
két egyforma kavics se,
amikor egy gyermek megszületik,
ő már egy kész egyéniség,
mindenki mástól különböző,
független egyéniség,
de mikor világra jön egy új élet,
egy új,
mindenki mástól különböző
egyéniség,
megkezdődik a harc,
embert kell faragni belőle,
valódi emberből faragott embert,
igaz Istenből faragott képet,
magas célokat tűznek elé,
a legmagasabbra hogy jusson,
mert az fontos,
nagyon fontos, bíztatják,
anélkül nem ember az ember,
kell, hogy más legyél,
hogy különbözz a többitől,
elindítják egy úton felfelé,
és észre sem veszik,
hogy lefelé halad,
megszűnik különbözni,
olyan lesz, mint a többi,
akit szintén
azon a versenypályán indítottak,
a kilátástalan küzdelemben,
hogy ki jut feljebb,
eltűnik a különlegesség,
az egyéniség,
marad a csalódott,
önmagában
és a világban csalódott
faragott ember,
akinek mást ígértek,
és aki mást kapott,
a kitűzött cél elérhetetlen,
sokszor értelmetlen,
de olyan is van,
hogy a sor végén állót kifelejtik,
vagy csak nem sok jót néznek belőle ki,
őt nem érdemes a pályára ráállítani,
ő megmaradhat annak,
akinek született,
nem csalódik, se magában,
se a világban,
neki nem voltak elvárásai,
ő csak van, ha néha megszólal,
a többiek rászólnak,
te rosszul tudod,
te a létra alsó fokáig se jutottál,
nem érti, de elhiszi,
akkor jössz Te,
aki rácsodálkozol,
jé, egy csudabogár,
mennyire más,
nem olyan, mint a többiek,
akkor ő elkezd Neked
bohócmutatványokat mutogatni,
amit addig nem mutatott senkinek,
magának sem, nem is tudott róluk,
és borzasztóan élvezi
az elismerő pillantásodat,
semmi nem lesz olyan fontos számára,
mint a Te szemed mosolya,
a Te szereteted,
csak arra kéri Istent,
(a valódit, nem a faragottat)
hogy a Te örömödre
megmaradhasson önmagának.

.kaktusz