Ha vak lennék, nem élném át a kéjt
- Láthatom halálom gyűrűjét kezeden -
Nem látom - csak érzem - megloptad az éjt,
Pedig jól látszik gyönyörű, szemeden…
Süketként nem hallhatnám remegve
Bájoló énekét kívánatos szádnak,
Csak belülről lüktetne rezegve
Dala, a Föld szép Angyalának.
Muszáj éreznem éltető illatod,
Lebegnem benned, úszni mámorban.
Nem sajnálom. Ártson! Legfeljebb, meghalok.
Eltűnünk lassan a ködös távolban…
Egyre érintlek, hogy hűvöst keressek,
Szeretlek, s a világ hozzám ér.
Hinni kezdek, hogy esedezhessek,
Minden veled töltött óráért.
Számon érezném az ajkad, végem lenne benned.
Édes lenne csókod, mint nektárból a méz.
Érzem, hogy mellettem kellene lenned.
Arcod maga a fegyver, és Te vagy maga a kéz.
Elmegyek, mert nem szerethetsz engem,
De akkor belőlem ugyan mi marad?
Eltaszítalak, vad csata dúl bennem.
A Szív szeret, az Ész tagad…
Lukács Bence
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése