Megismer még a halk szavú nádas
és ütött-kopott padjával a stég,
rám köszönnek kicsinyke lidércek,
egykori fényük íriszemben ég.
És ma is érzem olykor arcomon
a vizet lágyan fodrozó szelet,
s tavaszra gyúl bennem a létezés,
ha felhangzik a legelső kelep.
Egykori nyarak úgy ölelnek át,
mint körök a csobbanó kavicsot,
és hajnalok ringnak bennem, akár
parthoz kötött, részegült ladikok.
Szirmokra bomlik az emlékezet,
hogy végül felkapja az őszi szél,
dér lepi a tó körül a gyepet,
s a rianó jég titkokat mesél.
És lesznek még tavak és kikötők,
de sosem feledem azt a régit.
Hullám robog el a szívem fölött,
s tajtékot vet egészen az égig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése