Sors van

elhallgattak az okos szavak.

Míg odakint elmélyült a csend,

valami zakatolt

folyton idebent:

- csak egy percet még.

Gondolatban megfordítottam

a nagy folyót,

és ráparancsoltam,

locsogja még fülembe neved.

Most hallom a hangod,

és egyszerre magukhoz

tértek félájult álmaim.

Felborult napok ugrottak talpra

délcegen,

és lélekszilánkok kúsztak

olvatag egymás felé.

De megváltoztunk, mondd?

És minden változott?

Vagy csak a képzeletem

játszik velem…

Bennem bolyongsz,

és szólongatsz szüntelen,

faggatva hangos szívdobbanásaim.

Én pedig felelek rendre:

nem vagy, nem lehetsz

már egészen nélkülem,

odébb jajgatva összekapartam,

mert partot ért

tisztára mosva

ez a feledni akart,

folyóba szórt szerelem

Mondd, hihetem-e,

hogy te,

aki szivárványt szerettél belém,

felém sóhajtasz megint,

s nem én gondolom

csak, hogy enyém

az a hang, ami szétszalad benned

eleven hirdetni mindenütt,

megátkoztál, megátkoztalak,

mégis szeretlek.

Mert ennek így kell lenni,

mondtad, sors van,

és nincsenek véletlenek.

Nagy Horváth Ilona