Ej, az önfejű reggel féltékenysége szürke takaróját levetve, beterített minden megmaradt ébresztgető melegséget, amit virágcsokorként vágytam összegyűjteni Neked, majd gőzölgő kávéd felett, meglesni sugárzó zöld szemed, ahogy rácsodálkozol az ősz elmúlásának gyorsuló lépteire, ahogy felfedezed a megújulásba vetett hitet, s összetört légvár-világ darabkái között, karom üres fonatát selyem-körvonalad melegsége járja át, ott átnyújtok mindent, ami vagyok, új életünk alapjait lábad elé rakom...
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése