Kihűl a táj, és kint a mély-zöld fák
összeölelkeznek, szívük összedobban,
faggatnám őket, de kérdésemre némák,
így kereslek tovább, kéjes borzalommal.
Halk ájulatban ejtem ki a neved,
de csak a liget vén mélye mormol,
s míg részegít az est augusztusi szele,
távolban a szél bús álmokat porol.
Hol vagy? Mondd, nem látod, hogy remeg,
hogy mélyemben a vágy őrült táncra kél,
hogy űröd szétfeszíti a vértlökő erem,
s hogy epedve sírok lázas csókodért?
Oly messze vagy, csak zord hiányod csöng
már ez az alkony is nélküled leszállott
nyomodban lüktet remegve a csönd,
mint első áldozásra igyekvő leányok.
Vörös Liliom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése