Vers:Kun Magdolna 2009.01.29

Szeretném, ha karjaidban érne el a végzet.

Mindegy lenne hol, és mindegy lenne mikor.

Csak az lenne a fontos, hogy én induljak előbb,

aztán majd úgyis várnálak az égben valahol.

Sosem tudnám elviselni, ha nem lennél nekem,

mert nélküled mit sem érne az elfásuló élet,

hisz ellobbanó gyertyámnak te adod a lángot,

mely csak addig fénylik, míg ölelhetlek téged.

Valahogy enyhébbé válna az elbúcsúzás tőled,

ha érezném a melegséget ott a szíved fölött,

mely annyiszor vált szívemmel dübörgő ütemmé,

mikor vérünk áramlása túl magasba szökött.

Mennyi mindent jelent majd az a legutolsó csók,

mitől pihetollá válok és súlytalan lesz testem,

és mennyivel könnyebb lesz az- az utolsó sóhaj,

mi ajkadon marad egy végső köszönömmel.

Talán a sors kegyes angyala megengedi nekem,

hogy szárnyakat kapjak a legutolsó percben,

így suhanás közben még egyszer megsúghatom,

náladnál jobb embert soha nem ismertem.

Nem tudom, merre megyek, és merre keresselek,

de az, biztos, hogy végül úgyis megtalállak,

s akkor örök szikrát lobbant az a mindig élt tudat,

hogy együtt leszünk fényei a mennyei világnak.