Romok közt térdelek.
Por száll szemembe,
s barna könnycseppek marják végig arcomat.
Összedőlt templom meghasadt oltáránál
túrom a földet:
belemarkolok a szürke, hideg homokba
s a törött üvegdarabok nyomán
vér serken ki tenyeremből.
Állam megfeszül,
bőrömhöz dörgölöm dühödten
a törmeléket.
Feltekintek a lyukacsos mennyezetre
melyen én ütöttem sebeket
éles szavakkal.
Megtámasztanám kezem az oltáron,
hogy össze ne essek, de
az már csak törött szikla,
mit hangommal zúztam szét.
Hanyatt dőlök,
majd fényt keresvén
a rózsaablakokra pillantok:
hajdan párban voltak,
s zölden engedték útjára
a hajnali pírt.
Most csak koszos és törött üveg
könnyezi esővel vak haragom
nehéz kőszálait
Lelkem tengerszemei voltak,
s most hátamba döfnek
apró szilánkjai.
Üvöltve fekszem a földön:
a félhomályban mintha
minden sírna.
Az kő, az oltár, a templomablak.
Én is sírok, zokogok, tehetetlenül.
Majd csend...
Senki sem válaszol.
Hallgatom a zajtalan romokat.
Suttognak felém.
Félmosollyal felvértezve
tápászkodom fel a földről.
Megigazítom szégyentől szakadt ruhám,
letörlöm a gyengeség könnyeit,
lerázom a tehetetlenség porát
vállaimról.
"Hisz' minden kő itt maradt!
Egy sem veszett el!"
kiáltom, majd felemelek egyet,
majd még egyet, és
még egyet...
"Az oltár majd felépül ismét,
kőről kőre."
suttogom mosolyogva,
"És az a templom,
ahol az oltár ép,
nem tűrhet üszkös falat.
S ahol a fal ép,
ott a rózsaablak is
a nap fényében mosolyog."
De az első lépés a kő,
majd még egy,
majd még egy,
majd még egy,
...
Zannon Akkara
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése