Akár csak tavaly...

Hirtelen csönd lett a zajongó világban
zokogni kezd a vékonyhúrú szél
nézem a sírodra rágörnyedő árnyat
orcámra fagy a könyörtelen tél…

A mécses lángja talpig selyemben
hivalkodó táncával Téged ünnepel,
míg a keresztek gyilkos sűrűjében
múltunk foszlányai sírva tűnnek el.

Dermedten nézem a büntető eget,
mely halálra zúzta közös álmainkat
ma, akár csak tavaly, születésnap helyett
a csönd koszorúzza jókívánságaimat.

Ötvenhárom voltál, s kopjafádba véstem
fájdalmas valóságként örök ifjúságod
ma ötvenhat volnál s én félelmetes csendben
gyászkönnyek között átkozom halálod.

A széjjeltépett jelen árnyai alatt
mély szomorúság, üresség vesz körül,
a távolodó lépteim fölsikoltanak
csak ne kelljen itt hagynom Téged egyedül...

Harang vergődik a szürke falak között
árnyékhangba bújtatja sorsom keserét
s míg vigyáznak Rád a párák és a ködök
itt hagyom Nálad szívem melegét.