...tudod, Kedves, olykor próbálom felidézni az érintésedet, ha nem lehetsz mellettem, és elgondolkodtat, hogy miként érezhetném mégis tapintás-selymedből készült kelméd lágy fonatát ujjaim között, ha máshol jársz...elámulok a csodán, hogy a finomságod nem illan el, és nem csusszan át kezem nyitott résein, hanem végtelen hosszan társam marad érzékiséged...lenézek meggyötört kezemre és beleképzelem tökéletesen ívelő piciny kézfejed, s csukott szempilláim mögött megelevenedik minden érintésed, amit valaha örökbe adtál nékem...mikoron nem érezhet bőröm vágyakozása, s szívem sajnálkozón felfigyel annak síró hangjára, önzetlen barátként megosztja kézfogásod melegágyának emlékét ujjbegyeim levegőt markoló sóvárgásával...folytonosan visszatérnek a gondolatok, egymást kergetik a vágyálmok, hogy mivé kellene válnom, ha érintésed örökkön érezhessem, mert éreznem kell, máshoz nem, "csupán" élni akarásom lassan gyilkoló mérgének ellenszeréhez, a hozzávalóhoz, amellyel megadatik az örök élet, hiszen melletted az idő csak bután kóvályog, törvényszerűségeit önfejű kamaszként megszegve minden elvárást megcáfol, szinte visszafordítja önmagát, mert általad nem érzem már a szempillantásnak tűnő napok múlását...s az érintés lásd mennyi forrása a megnyugvásnak, mert gyermekkorunkban az édesanya szerető ölelésébe bújva vakokká válunk a világ borzalmaival szemben, védőszárnya ránk terül egyetlen érintés érzetében, majd csakhamar felnő a gyermek, de vágyálmai szerte nem rebbennek, hiszen csillapíthatatlanul szerelmes Kedvese ölelésébe...s legyen az ember bármily' erős, s szíve lehet kőkemény gátja a fájdalmak özönvízszerű zúdulásának, olybá' tűnhet, a lelket szabdaló érzések nyújtózó indákon át sem érhetnek fel hozzá, nincs fájdalma, nincs bánata, s mégis ez csupán védtelen szívének megnyugtató álcája...mely szükséges a túléléshez, s elfogadásához a leírhatatlan magányérzetnek, mikor az ezüstfényű hold vetett ágya üres oldalát világítja meg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése