Arra gondoltam, hogy biztos sokszor mosolyogtál a gondolataim kisze kusza tálalásán, de tudod, amit valamikor szégyelltem, és mert (azt hiszem), Te örültél, mert ilyen vagyok, most már én is örülök, hogy ilyen maradtam. Kisze-kusza. Próbálom megőrizni. Neked. Magamat. Talán így többet tudok adni, így inkább tudom adni azt, aki valójában vagyok. Neked adni. Hibástól. Mint a gyerekek első csetlő botló rajzai, és azok a rajzok, mikor már megtanult rajzolni. Az egyik, ha ügyes keze van, gyönyörű, a másik, ő maga. Benne van a lelke. Fel lehet róla ismerni. A lelkét.
Talán, ha engednék, ha csak a kezét ügyesítenék, ha nem akarnák azt is megmondani, hogy mit hogyan kell látni, ha nem tanítanák meg arra, mi a szép, mit kell szépnek kell látnia, ha meghagynák neki szépnek, amit ő lát annak, akkor talán megmaradhatna az is, ami még születésekor benne volt, amikor még nem tudta, hogy a sötétben félni kell, amikor még nem tanították arra meg, hogy magabiztos álarc kell, ha a világnak akar megfelelni.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése