Nélküled

Számolom léptem,
keresztül a sötétségben.
Nem hallok mást, csak halkuló hangod,
ahogy a fájó búcsút kimondod.

Léptem kopog a betonon,
hideg söpör át a tájon.
Feltámad a szél,
tépi a hajam,
nélküled egyedül érzem magam.

Otthon minden rád emlékeztet.
A szék, ahol ültél,
az asztal, hol velem ettél,
a párna, hol álomra hajtottad a fejed,
az ágy, hol megérintett a kezed...

Kinézek a sötétségbe.
Szemem elréved a messzeségbe.
Könnyeimtől nem látom a tájat,
hiányod ennél jobban már nem is fájhat...