Torta helyett

Jó, hogy gyermeked lettem,
mert Neked szükséged volt rám,
és nem én akartalak ...
ha külön utakon jártál
haza én hoztalak ...
és ha magadtól jöttél
véresen
saját árnyékodba kapaszkodva
én kérdeztem
nyüszítve
sírva
Mondd, mégis hol jártál újra?…
A Pokol csalánjain át vezekelve visszanézek
az arcomon torz kacaj: '-Semmi értelme, kérlek!'
hiszen Te nem akkor haltál meg
- már rég feladtad -
hóhérod nem én voltam,
hanem saját magad.
De csitt!
Mily kézzel gyújtok Érted gyertyát?
Szívemet mily elkésett vádak járják át?
Ha a szeretetem vissza nem hozott,
akkor a haragom sem fog!
Csak oly nagyon fáj a hiányod,
az évek múlásával egyre jobban sajog…
Hiszen olyan kötelék volt a miénk…
mely - igen - le merem írni:
házasságban is kevés.
Először a szívemben
aztán a válóperen
a kórházi termekben
minden Isten és ember színe előtt
választottalak újra és újra
mindennel és mindenkivel dacolva
és soha nem hagytalak volna egy Otthonban.
A kezed tehetetlen volt, de a szemed…
a szemed helyette is cselekedett:
elmondott az mindent
az utolsó percig,
amit csak lehetett.
Az egyetlen ember voltam körülötted
elmerengve követted minden tettemet
Kislányod voltam, ˝Apának a csillagája˝…
Lázadó kamaszod, ˝ó hogy nem vigyáz magára!…˝
˝- Nem érem meg én már az unokámat!…˝,
nosza, gyerünk, hozok egyet a világra…
Nem én lettem már a szalmaszál…
Ő tartotta Benned a lelket,
mit a csövek a végén hol ki-, hol betömtek…
Kiradírozom most gyorsan ezt a képet!
Milyen itt előttem ez a mécses?…
Könnyeimtől a végén még idő előtt ég le…
Mindegy… minden mindegy
megtanultam: az élet megy tovább.
De ha valakiért a szeretteim közül eljön,
már messziről érezni fogom a Halál szagát…

Silence