folyton úgy vagyok,
hogy hiába rejtem
nyikorgó csontjaim közé
lázálmokból font
bársony arcod,
rendre a napok
mindig fejemre ütnek
huszonötöt −
és bennem tenger-emlékek
zuhognak újra:
sósak, szappanhabos múlt-csodák,
és csak hidegek,
és csak kékek.
úgy fáj!
ilyenkor mindig téged
gyászollak, szép,
eltűnt kedvesem.
azt hiszem, néha még sírok is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése