Tudod, szeretem a csendet, mert olyankor nem érzem, hogy egy másik kép része lennék, csak épp a szél fújt erre valahonnan, azért nem illeszthető be a mozaik darabka, az a darabka, amelyik én vagyok, a képbe, amelyikbe próbálok illeni, szeretem a csöndet, de itt belül nincs csönd, mesélek Neked, sokat mesélek, de tudod rossz lehet annak az életnek a mérlege, ahol csak egyvalakihez képes az ember szólni, valamit elronthattam, nem régen arról olvastam , hogy a világon a legszebb az emberi mosoly, hogy nincs a földön oly szép virág, olyan tiszta vizű tenger, olyan virágzó tarka mező, ami a mosollyal, az ember mosolyával vetélkedhetne, de hol van az az átszellemült mosoly, amilyen a gyermeki, én azt sokáig, máshol nem éreztem, én se sokszor mosolyogtam úgy, mint a gyermekre, csak akkor, ha ránéztem, mosolygó tiszta két szemére, igen, a világnak is úgy kellene mosolyognia, de olyan nehéz, ahhoz nagy, nagy szeretet kell, egyszer, tudod, akkor, akkor éreztem, hogy azért a mosolyért a világ végére is elmennék, de azután, még egyszer nem sikerült, valami elrontotta.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése