Tudod, arra gondoltam, egyformák vagyunk mindannyian, de az egyformaság csak addig tart, míg nincsen semmink, míg nem mondjuk a szót ki, hogy „enyém” ahogy elkezdünk gyarapodni, akár ha tudásban, ha gazdagságban, vagy külcsínben, rögtön kezdünk különbözni, egyiknek több jut belőle, másiknak kevesebb, mintha csak egy külső erő akarta volna megzavarni a békességet, a kezdetit, olyan rafinált módon, hogy az irigység nem kímél senkit, mindenkinél van még szebb, és kevésbé az, a jónál is van jobb, van gazdagabb, és kevésbé az, irigy, és irigyelt is az ember egyszerre, miatta soha sincs békessége, mint egy szúnyog, ami folyton a fülébe zúg, megkeseríti az életet, neki miért, neki miért nem, az irigység, mint egy burjánzó gaz mindent behálóz, titkolja, vagy bevallja, a többre vágyás megkeseríti az életét, nincs olyan kincs, amennyi elég, nem érzi, nem élvezi az ember a vágyott „leget”, hogy nincsen nála szerencsésebb, csak nagyon ritkán, talán csak olyankor, ha eluralja a mindent behálózó szeretet, akkor megszűnik az összes irigység, minden elégedetlenség, gazdag lesz a szegény, méltán lesz méltó az irigylésre akkor is, ha vagyona nincsen, aki szeret, és szeretve van érzi magabiztosan ennek a földnek a kerekén. Nála nincsen gazdagabb.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése