Megöltél magadban… síremlékem lettél…
Elhelyezem lábaidnál az emlékezés virágait:
az elhunyt harsány, hozzád kiáltó örömdalait,
számos, vágyát lüktető rímes álmodását,
csend-könnyel csorgó végtelen bánatát.
Verseivel szinte őt magát…
Érted, neked, hozzád, veled sírt,
és most nézd ezt a sírt, elhervad dísze
néhány nap alatt.
Felkereslek néha még elsiratni őt.
Talán emlékére terem még néhány sor
tőled és tőlem, hisz nemrég még szerettük…
Nem, már nem volt gyanútlan, félt.
De azt mondta, nem baj,
legalább egy kicsit benned élt,
egy kicsit nem volt hazátlan árva,
sorsa peremén jó szóra várva
nem toporgott porban.
És halt, hosszú, fájdalmas halált,
elfojtott sikolyát szívembe karmolta.
Megígértem neki, hogy büszkén viselem,
de látod, mégis könnyezem,
pedig megesketett, hogy főleg
előtted tartom majd magam, és
nem haragszom rád, nem kérek számon
rajtad semmit, s nem kezdek veled háborút…
Tudta, hogy már magának fonja a koszorút.
Itt lóg befejezetlen, így marad.
Vidd magaddal ez is. Téged illet.
Rám bánatát hagyta, s porhüvelyét,
ez legyen csak tovább is tiéd.
Tudod, nem szerette a hosszú
szertartásokat, de egy percet
várj kérlek, hadd álljak még itt
előtted csendben egy kicsit…
Jó, most rázzunk utoljára kezet.
Nem, én maradok,
te menj haza nyugodtan.
Isten veled.
Horváthné Nagy Ilona
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése