Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap, mert olyannyira azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk. És mégsem. Egyszer aztán nem bízunk és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna, mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság érzés, a méltatlanság-félelem, hogy elveszítjük a bízás-hívás képességét.
Tisza Kata
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése