Várnai Zseni Rettenetes messzeség!

A legborzasztóbb mégis az,

hogy nem tudok segítni,

közöttünk áll a messzeség,

és nincs erőm lebírni,

közöttünk áll a tilalom

minden utat letiltva,

nem repülhetek tefeléd,

s te nem repülhetsz vissza.

Vinném neked a meleget

szívemből, hogy ne fázzál,

odaadnám a falatom,

hogy éhen ne maradjál,

testemmel állnék elibéd

minden csapást kivédni,

mert nélküled, mert nélküled

nem lehet úgysem élni.

Berohannék a tűzbe is,

mint kölykiért az állat,

kimentenélek onnan is,

csak ott lehetnék nálad,

de a messzeség kőfalán

véresre zúzom lelkem,

jaj, mit tehetek, mit tegyek

egy egész világ ellen!

Ó, rettenetes messzeség,

ó, tilalomfás élet!

Bilincsbeverve viselem

a tehetetlenséget,

hallom a hangod messziről,

mint hogyha engem hívna,

s nem repülhetek tefeléd,

s te nem repülhetsz vissza.

Csak várjál, várjál Kedvesem,

csodatevésre várjál:

mint Szodomára egykoron,

Isten tüze alászáll,

s elvesznek mind a gonoszok,

de téged meg fog védni,

mert nélküled, mert nélküled

nem lehet úgysem élni!