Engedd el...

Egy pusztán vagyok s csak megyek
a végtelen síkságban.
Fejemben számtalan gondolat cikázik,
miként hangyák eső előtt.
Menekülni akarok a fájdalomtól
amit magamnak teremtettem...
Ragaszkodással, meneküléssel,
félelemmel kísértő szavak zsongnak fejemben.
Nem is hallom lépteim,elnyeli
azokat a fű melyre lépek.
Mily puha s nyugtató.
Kezem a zsebemben ökölbe szorul
akaratlan.
S találok valamit benne...
Egy cetli...s rajta egy régen
megírt gondolat.
Elolvasom s végig fut hátamon a
hideg,de testem forróságban ég.
Megtaláltam mit kerestem,mindvégig itt volt
velem.
Vajon ha széttépem eltűnik a bánat?
Vajon ha eldobom,vele tűnik mi rajta áll?
Lábammal már köveket görgetek a hegyoldalon,
hagy menjen szabadon amerre akar,
szabadon,szabadon,szabadon...
Kiabál fejemben a szó,
milyen egyszerű is ez.
Felértem a hegyoromra előttem csak
a tér,a végtelen ég.
Görcsösen szorítom a papírt kezembe,
húsomba vág körmöm,vér serked nyomán.
Meg kell tennem,tudom.el kell engedjem
szárnyaljon ő is szabadon.
Megremeg bennem minden,mikor eleresztem
s szemem mint ezüst fonal ragad
hozzá,s követi a semmibe.
Lenn egy rózsa virít érzem illatát.
Arra száll,arra repül míg szemem
ragaszkodva követi végig.
Reászáll a virágra és megpihen.
a szél eláll s a papírom nem mozdul...
Átöleli a rózsa szirmaival betakarja
védi,óvja.
Újaim akaratlan, ollóvá alakulván
elvágják a fonalat,mit kötöttem hozzá.
Jó helyen van ott és boldog..
S én nyugodt vagyok.
Lecsendesedtek a fájó gondolatok
helyüket betöltik az emlékek,
mik szépek...s felejthetetlenek.
De tudom,hogy a cetlim ott van mindig,
s addig míg el nem engedtem az enyém volt,
ezt nem veszi el tőlem senki.....
Doke