Tudod arra gondoltam, hogy egyszer, régen azt mondtam Neked, ne félj az elkövetett bűntől, hiszen attól szép a világ, hogy mindig lehet újrakezdeni. Látod, ma már másképpen gondolom, hiszen a százszor megbánt bűn után jön az újabb kísértés, és, mert az ember gyenge, mindig csak ott tart, ahol kezdte, a bűnt hiába követi megbánás, az újabb kísértés, erősebb az embernél. Megy az úton, és mindent meg akar ismerni, mindent meg akar szerezni. Akár erőszak árán is. Akár a bűn árán is. Mint ki sokáig éhezett, mindent habzsol. Az ember. Szerzünk, és veszítünk. Az újabbért elveszítjük a régit. Ezért soha nincs semmink. Semmink, ami fontos lenne. De lehet, csak addig, míg nem találkozunk a legfontosabbal. Ami fontosabb minden eddig megtaláltnál, minden eddig elveszítetnél. Amíg nem érezzük azt, minden más felesleges. Akkor kidobálunk mindent a folyton süllyedő hajóból. Csak azt az egyet mentjük. Nélküle lépést se tennénk, az életünk is érte adnánk. A kísértés elnémul, tudja, úgyse ér el a fülig. Egy marad, megőrizni a legfontosabbat. Mint kinél ott van a világ legnagyobb kincse, amit semmiért nem adna cserébe. Olyankor az ember nem bán már semmit, nincs nála már semmi abból, ami volt. Nincs volt, csak a „van” van. Ilyen lehet a valódi újrakezdés. Nincs hátranézés. Minden megszépül. Onnan látva a bűn, a bűnös ember csak egy útközben lévő, keresgélő kisgyerek. Talán, ha az ember elér odáig, oda, abba az új világba, ahol minden zene, minden tánc, és minden költészet, a süketnek, a bénának, és a némának is. Ott a vakító fény nem bántja, hanem megvilágítja a homályhoz szokott szemet.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése