Időnként magamra hagysz, és én várom, mint már annyiszor, most is visszatalálsz, közben a szívem olyan, mint a hidegben ottfelejtett forró tea, szép lassan kihűl a hosszú várakozásban, tudom, hogy eddig visszajöttél, eddig mindig visszajöttél, de mi van, ha most mégse, ha most úgy gondolod, jobb úgy mindkettőnknek, ha végleg búcsúzol, a jég felé közelít a szívem, már-már kezdi átjárni a fagy, de csak míg meg nem látlak, akkor hirtelen elfelejtek minden dermesztő hideget, újra érzem hogy élek, még élek, a szívem, mint a tűz, ami még nem hűlt ki teljesen, amiben a hideg ellenére még pislákol az élet, ami egy fahasábtól, egy szavadtól újra nagy tűzzé lesz, de az is lehet, hogy minden távollétedkor meghal egy kis rész belőle, ami már többé soha sem fog megdobbanni.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése