… Tűnődve állok a tükör előtt és némán bámulom emberi alakot öltött testemet. Vázamra feszesen tapadó bőrömben semmi vonzót nem találok. Próbálkozom … előbb megfeszített, majd lazán elernyedt izmaimmal, jobb vagy bal oldalról-de minden oldalból csak én vagyok. Persze ő csak nevet rajtam. Hisz tudja, minden kérdésemet, elégedetlenségem minden forrását ismeri már. Úgy ahogy a válaszokat is ismeri - vagyis hogy a küldetésem betöltéséhez pontosan ilyennek kell legyek… nem is lehetne másképp! Bezzeg én el tudnám képzelni, kicsit magasabbnak, karcsúbbnak… de csak kacag rajtam és bólogat.
-Mennyire tudom gyűlölni ezt a higgadt bölcsességet! Közelebb lép, szemembe néz… és elvesztem! Érzem, ahogy tekintete áthatol a sejtjeimen, bebújik a gondolataimba és meztelen marad előtte minden kimondott és még meg sem fogant szavam. Szégyellem, hisz jobban ismer, mint én saját magam. Hiába, az együtt megélt események, az évek hosszú fonalai elválaszthatatlanul összekötöttek minket. Mint két test és egy lélek… csak irigylésre méltóan benne testesül meg minden jó.
-Makacs gyermekként utálom természetét, azt a mindig megfontolt, bölcs és magabiztos jellemet, aki szemrehányóan néz vissza rám, bűnös, hibákkal teli testvérére.
Próbáltam elhagyni… kitépni mindenestől, elzavarni, hogy többé sose lássam… de nem vett komolyan. Már ismeri a kirohanásaimat is. Milyen jó mégis, hogy akkor nem hagyott magamra. Önzetlen figyelemmel és szeretettel ki fordulna hozzám más rajta kívül? Neki én vagyok a legfontosabb, rám szenteli minden figyelmét éjjel-nappal és biztos tudom, sosem akar rosszat nekem.
Itt áll velem szembe, mozdulatai az enyéimmel forrnak egybe. Biztatása, lélekmelegítő, mosolya nélkül élni sem tudnék!
Ellépek a tükörtől, s személyiségem kettészakadt alakja újra egy testben feszül. Érzem, ahogy ereinek forradalmi zuhataga átjár és felperzsel… érzem, ahogy kitölt a megvilágosodás. Együtt vagyunk, őszintén, és elválaszthatatlanul.
Amolyking
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése