…tudod, Kedves, soha nem éreztem még, hogy tenyér oly puhán simogathatna, mint angyali érintésed, hogy oly módon vethet ágyat vágyaimnak lágy csók, miként lázas ajkaid forró pecsétjükkel örök fogadalommá szentesítik szerelmünket…sosem éreztem az éjszakának erotikusabb illatát, nem altatott el még léleksimogatóbb szimfónia lélegzeted ütemes dallamánál…elmerülök opáltisztaságú tekintetedben, hogy a csend igaz tanúmmá válva, mostantól halálomig szolgáljon…olykor megbénít a félelem, hogy nem vagyok lelked vigyázója, reszketve szemlélem magam, miközben révésze vagyok azon gondolatoknak, amelyek fájdalmas tüskéjüket mélyítik lelked léggömb-burkába, s látom összerezzensz, ahogy darabokra hullik szét a korábbi kerek egész…gyakran fogadom hát a csendet bújt hangú szószólómmá, mikor úgy tűnik oly sokan fosztották ki azon szavak jelentés-perselyét, amelyek az igaz érzelmek szolgálatába álltak, s mégis árulói lettek majd csalfa cselédként meglopták gazdaszerelmük vagyonát…ó, édes reformévek, mikoron új szavak születtek, s létük akármilyen idegennek tűnt a kor szájízének, beleágyazta magát hétköznapjaikba…annyira vágyódom új nyelvet alkotni, önző mód csak magunknak, szavakba hajlítani a gondolatok ívét, megfeszíteni a vágyak lazára engedett szóhurkait, amelyen mindenki keresztülléphet…szavaim szorítsanak magukhoz, ahogy pihegő mellkasod galambvergődését rajzolnád hozzám simulva bőröm mezítelenségébe…a szavak feltalálója vágyom lenni, szabója azon kifejezéseknek, amelyekkel hozzád méltó mód öltöztethetlek; ékszerész, aki megújuló betűtáncokból csiszolná Neked a föld igazfényű versgyémántjait…vagy csak önmagam lennék, egy esetlen álmodozó, egy balga szerelemes, aki mindenné válna Teérted, miközben észre sem veszi, hogy rímbe font koszorúid egyszerű önmagamnak születnek…
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése