Tudod, volt egyszer egy kisgyerek, kicsi lány, olyan kis békés természetű, hogy megnyugodjanak, az óvodában mellé ültették a síró-rívó pityergőket, de valami történhetett, régen volt, ki emlékszik arra már, de tény, félni kezdett az emberektől, mosolygós arca szomorú lett, ugyan az a gyerek, csak magára nem hasonlított, elbújt a többitől, tartott tőlük, vajon miért, mi történhetett, mi változtatta meg annyira, hogy magányossága az ifjúságát is elrontotta, hiába mondogatta magában, így a jó nekem, de egyszer, sok-sok évre rá, már el is felejtette, a szeretettel óvatosnak kell lennie, újra eljött az idő, úgy érezte, nem kell neki már semmi senkitől, csak örömet adhasson, ha nem is az egész világnak, csak egy idegennek, meg egy kis családnak, nem kívánt tőlük mást, csak örülhessen az örömüknek, ha adott, önmaga kedvéért adott, mert neki volt jó, ami nekik jó volt, öröme volt az örömük, ki tudja miért, ők azt gondolták, minden jár nekik, hogy miért, miért hitték? semmit se kért tőlük, azt is elvették, egyszer megpillantotta a titkos tükrében önmagát, és azt látta, már nem öröm adnia, már csak azért ad, mert várják, mert azt gondolják, kötelessége, akkor megkérdezte, magától kérdezte meg, miért is csinálom, jó ez így nekem, nem inkább óriási teher? vigyázatosabb lett, időben hátralépett, ne öljék meg újra a szívét, eszébe jutott az a régi gyerek, talán az ő szeretetét is félredobták, azért bujdosott magába, még egyszer meg ne történjen, az már a sírig elkísérné, nem szabad szívtelen meghalni, mást nem tehetett, magába zárta a szeretetet, és ha adta, mind odaadta, ahol azt szomjazták, ahol nem általában a szeretetet szomjazták, hanem, ahol az ő szeretetét szerették.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése