Egyedül magam

Lasan szivárog az éj az égre
A láthatár parazsa is hamvad már...
Csendben várom a sok kis lidércet
A halál meg remélem nem messze jár
Az éjszaka jó; sötét, csendes, betakar
De a hajnal, az a hunyorgó hajnal!
Katapultál abba az idegen világba hamar
Tébolyultként zilált aggyal, s hajjal...
Mindegy
Régen - éreztem
Hogy magányos vagyok
Később viseltem kabátként
Mit rámgombolt a sors
Mire eljön az idő, hogy meghalok
Rájövök: a magány egyedül
Én magam vagyok
Tehát nem futhatok előle
Le sem vethetem, sem
Kétségbeesve ki nem öklendezhetem
Lehajtott fejjel elfogadom:
A magány egyedül Én
Magam vagyok