Mint a tarka mező virága ...

Tudod, arra gondoltam,
hogy az idő folyamán sokat sérült az ember,
talán legkevésbé sérült, aki tudja magáról,
aki nem zárja be a szemit, aki nem harcol maga ellen,
aki nem akar sötétíteni, aki elfogadja magát...
vagy ő már nem is sérült, mert meglátni annyi, mint meggyógyulni,
sokan harcolnak önmaguk ellen,
sebeiket, hogy begyógyítsák újabb sebeket ejtenek,
ők a látszólag boldogok, akik elérték, kifelé már azok,
hogy belül mi van, az láthatatlan,
azt a zajt, azt a belső káoszt elnyomja a külső,
a külső zaj, a külső káosz, hogy biztosan zaj legyen,
az embernek valamit mindig tenni kell,
anélkül nem tud élni, önmagában elveszik,
soha nem tud, nem akar megpihenni,
mindent megtervezni, mindent megcsinálni,
történni nem történik soha semmi,
esetleg, ha az utcán egy cserép a fejére esik,
az ember állandó mozgásban van,
figyelemelterelő mozgásban,
önmagát, mint egy lezárt dobozt erőszakkal nyitogatja,
hogy elég nyitott legyen a világ felé,
mindig csinál valamit, ne történhessen magától semmi,
az ember folyton nyüzsög, hogy elfelejtse a hiány okozta sebeit,
amik attól még léteznek, és növekednek,
a sok tervtől a pillanat tehetetlen marad,
soha nem ő dönt, mindig a múlt határoz,
soha semmi sincs véletlen,
az ember mindent szabályoz,
nehogy valami meglepetés érje,
talán egy kis csönd, ha lenne,
ha titkolt sebeit kívülről láthatná, talán meg is gyógyulna,
az állandó rohanásban végre megállhatna,
akkor valami vele is történhetne,
ha engedné, magától is nyílhatna,
szép lehetne ő is, mint a tarka mező virága,
vagy a felkelő Nap háza.

.kaktusz