Van az úgy, hogy az ember valaki más bőrébe bújik, és annak helyébe képzeli magát. Próbálja átérezni, átélni annak a másiknak a szívével az életet, vagy egy-egy élethelyzetet.
Most én egy kis kutyakölyöknek érzem magam, kit a gazdija nem tud gondozni, és kiteszi egy erdőszélén. Nem öli meg, hiszen sajnálja a kis csöppség életét, de teljesen magára hagyja. Szíve mélyén talán abban reménykedik, hogy a kutyakölyök túléli, majd valaki megsajnálja, majd valaki hazaviszi. Még marad egy kis ideig mellette, könnyfátyolos szemmel simogatja a csöppség bundáját, szinte megállás nélkül azt suttogja, már-már saját maga megnyugtatására, hogy higgye el, jobb lesz így neki…
Át tudom érezni, át tudom élni azt az elhagyatottságot. És azt megérteni is képes vagyok. Kutyakölyökként, odasimulok gazdimhoz, ahhoz a gazdimhoz, aki magamra készül hagyni…fürkészem a tekintetét, tudtára adom, hogy nem haragszom rá, nyalogatom az engem simogató kezét…majd figyelem távolodó lépteit, nézem Őt, majd rettegve nézem a mögöttem húzódó félelmetes erdőt, és akkor, abban a pillanatban félni kezdek. Mint még soha ezelőtt…
Vörös Liliom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése