jel

ültem ablakom előtt sokadik éje-napja,
étlen-szomjan, szédülten, mozdulatlan,
neked üzentem, írtam gondolatban,
hozzád beszéltem szavak nélkül,
bűvöltelek boszorkányos igékkel,
isteni fohásszal, imával, esdekléssel,
s a sokadik éj után vörös repülők
húztak el veszetten a fekete égen,
kiírták ezüsttel-arannyal a neved,
sziporkát hullott csillagom, az égbolt,
ránéztem utolsó hívásod idejére,
a kijelző sűrű nedvet könnyezett,
csupa ragacs lett a kezem, a mellem,
a hasam, a combom, az ágyékom,
százmilliárd igyekvő kezdeményed
csapkodott méhem érhálózatán át
igazi mivoltomat keresve-kutatva,
nem mertem mozdulni, mosdani,
pedig tudtam, engem meg sose találsz,
reggel is ott halványlott a neved,
fakó fehérre mosva a mostoha égen

Zimonyi Zita