A magányos sziklánál olykor megállok

A magányos sziklát
arcul csapják a vad szelek,
nem érti, mit locsog a tenger,
nem érez hideget, meleget.

Ostromba tömbbé formálták az évek,
zengett körötte ének,
majd tankok zaja verte fel a csendet
s az élet értelmetlen filmje
pergett, egyre tovább pergett.

A szikla közömbös, fenséges, kemény
hívalgás nélkül áll a helyén.
Azt mondják: csodás!
Azt mondják: torzó!
Majd jő az éjszaka és eltakarja,
ekkor senki sem zavarja.

Álltam én is forró nyári napban,
tetőket szaggató esztelen viharban.
Voltam lelkes, közömbös, kemény,
hullott rám az átok,
trágár szó és szentbeszéd,
mert mertem élni,
nem ragadtam röghöz
s a fodros felhőket akartam elérni.

A magányos sziklánál olykor megállok
-köröznek felette gyors röptű sirályok-,
társam ő az esti csendben,
de nem kerget álmokat,
ahogy én kergettem.
Zord idők tanúja, kirekesztett árva,
egykedvűn néz a tivornyás világra.
Hűvös és rideg, hisz magányos szikla,
de úgy érzem, neki is van titka:
melyben bent ha fázik rejtett lelke,
ő is vágyik gyengéd szeretetre…