Van az úgy, hogy az ember élete olyan, mint egy végtelennek tűnő sivatag. Nem terem benne egy fűszál, egy virágszál sem, nincsenek színek, csak üresség, míg szemmel lát az ember. Éjjel fagyoskodik, nappal a hőségbe majd belehal. Éltető nedűre szomjazik a lélek, színeket kíván…egyszer csak, talán a csillapíthatatlannak tűnő vágya miatt, vagy Isten tudja, mi miatt, az ember távolba tekintve, gyönyörű oázist lát, teljes pompájukban viruló virágokat, kristályszínű forrást, pálmafákat… a szíve odahúzza, megmártózni kíván a ritka szépségekben. Elcsábulva indul el, s határozottan érzi, az élete árán is oda szeretne érni mihamarabb. De ahogy elindul, észreveszi, hogy olyan, mintha egyhelyben topogna. A távolság közte és az oázis között cseppet sem csökken, megközelíthetetlennek tűnik. Minél inkább igyekszik odafelé, annál inkább elfáradnak a lábai, majd végül végkimerülésében térdre rogy, megmarkolja tehetetlenségében a forró homokot, és keservesen zokogva vesz tudomást arról, hogy amit lát ott a távolban, amit elérni vágyott, nem más csak délibáb.
Vörös Liliom
" Ladies in Lavender " - Joshua Bell
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése