Ellenségként merednek rám a percek
erjed az est, az idő meg sem moccan
szívem dobogása zavarja föl a csendet
emléked zokogva omol a karomba.
Szétforgácsolt gondolatok szelíd árnyai
indulnak útnak Téged keresve
nem találnak sehol, így árva vágyaim
sárba sújtva zuhannak, elkeseredetten.
Mi mindent megadnék, ha ma még tegnap lenne
ha vidám mosolyodat látnám arcodon
ahelyett kínoz a valóságos este
skarlát betűként, bűnöm hordozom.
Vége, a függöny legördült
esélyt sem adsz , nem nézel szívembe
pedig ha megtennéd, látnád hogy porba-fúl
az igazság, hogy egyek voltunk ketten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése