Mint horizont hátán Nap első fénye,
vakítva villansz fel, végzetünk ára,
bensőink hangtalan hívó szavára,
hamvassá vált sorsunk jövő-reménye!
Mert ott dalolsz; a holnapban és mában,
minden mesés nappalon és éjjelen,
vonód varázsa elcsábít, szüntelen
szív-táncra hív a tavasz dallamában...
És hogyha majdan megérint e mámor,
lényed bélyegét lője belém Ámor;
égesd véle keblem, Te tüzes elem! -
S míg felkel a Nap, elillan a ború,
lelked rabjaként várom, szomorú
szívemben fájón felsírj, ó, Szerelem...
Szabó Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése