Csak csendesen légy most
szíved jajszavát lélekvermedbe rejtsd
üzen az erdő,
s néked a hulló levélerezet
vöröslő tintájával mondókába kezd.
Múlt lidércfényei földbe vájják
ragaszkodó karmukat
s visszakúszva szemed sarkán
könnycsepp-ágyban alszanak.
Csak világosodj koppanó sötét mélység,
láttasd mindennek igaz képét,
az elmenő naputók izzó gomolyán át
mondd, Te minek látod, ki
vállára vette megfáradt életének vándorbotját?
A csikorgó elmúlás, csak talmi látszat
s éjjelente, mikor párnád sarkán megül a bánat
mondd, Te minek látod az elmenőt,
s miért nem vágyod ismerni
a hátramaradó örökséget,
s a homokba rajzolt, elfolyó jövőt?
Félmondatba taszítanak kongó szavak
ajkad bilincse őrzi némán fájdalmadat,
s boros kupádat kezedbe véve
mondd látod-e,
hogy csupán vizet emelsz
s színének gyötrő szíved sebe ad színezetet?
S lásd elhullnak szemed zöld harmatcseppjei,
már lábad nyomába harap a rozsdaszín ősz
de Te örök vigyázója maradsz
a benned született fénynek,
s óvod emlékét, mint határt a megfáradt csősz.
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése